Jubileumsgrat, egy klasszikus hegymászótúra

Amikor kiderült, hogy a munkám miatt Münchenbe kell mennem néhány napra, egyből azon kezdtem el gondolkodni, hogy miként lehetne ezt összekötni egy hegyi élménnyel. Némi internetes keresgélés után találtam a Jubileumsgratra. Ez egy kb 5km hosszú csipkézett gerinc, ami az Alpspitzét (2628) köti össze Németország legmagasabb pontjával, a Zugspitzével (2962m, bergsteigen.com-on megtalálható a leírás). A túra esélyeit növelte, hogy Marci barátom ebben az időszakban éppen Münchenben dolgozott, és ő gyakran kapható hasonló kalandokra.

Miután kiutaztam és letudtam hivatalos ügyeimet, szombat reggel indultunk kocsival a kb 1 órányira levő Garmisch-Partenkirchen felé. Otthagytuk a kocsit és egy viszonylag kemény túrával fel is túráztunk kétezer méterre, hogy másnap minél gyorsabban elérjük a kezdőpontot, az Alpspitzét. De sajnos ott egy kis csalódás ért minket, mivel abban a házban nem lehetett aludni, így visszagyalogoltunk még 400 m szintet, és 1600 m-en, egy alacsonyabban fekvő turistaházban (Kreuzeckhaus) aludtunk.

Másnap úgy volt, hogy hajnalban indulunk a nagy túrára, de azt végül elhatároztuk, hogy megvárjuk, amíg kinyit a konyha és lehet reggelizni, és csak utána indulunk el. Másnap reggel negyed nyolc körül, egy kis lelki támogatásban bízva (vagy talán dicsekvésképpen) elmondtuk a személyzet egyik tagjának, mire készülünk, de ő a lelki támogatás helyett azt mondta, hogy most már ne is induljunk el, mert ebben az időpontban már ott kéne állnunk az Alpspitzén, és közben mutogatott az 1000 m-rel magasabban fekvő csúcs felé.

Alpspitze a Kreuzeckhaus felől

Alpspitze a Kreuzeckhaus felől

Aztán azzal zárta, hogyha nem hiszünk neki, kérdezzük meg a szomszéd asztalnál ülő hegyi vezetőt. A hegyi vezetőt nem kérdeztük meg, mert a végén még eltiltott volna minket a hegyünktől, így hát sietve elindultuk. Viszonylag gyorsan leküzdöttük a kezdő 1000 m-t, amiből 600 m viaferrata volt, és a délelőtt közepe táján ott álltunk az Alpspitzén.

Kis csapatunk az Alpspitzén

Kis csapatunk az Alpspitzén

Ezen a szakaszon az egyetlen érdekesség az volt, hogy olyan hirtelen, ami csak a hegyekben lehetséges, egy pillanat alatt kiértünk a nedves,  ködös időből a sugárzó napsütésbe, és a felhők most már alattunk terültek el. Hirtelen előttünk termett a Jubileumsgrat hosszú vonulata, és láttuk a célt is, az 5 km-re fekvő Zugspitze tetején álló adótornyot, és a napfényben csillogó fémépületeket is.

Jubileumsgrat szite teljes hossza, a végén a Zugspitzével

Jubileumsgrat szinte teljes hossza, a végén a Zugspitzével

Nem tűnt messzinek, a kalauzban megadott 8 óra idő erre a szakaszra túlzásnak tetszett még ekkor. A Jubileumsgrat tele van tűzdelve közbülső csúcsokkal. Ez nem túristaút, még csak nem is viaferrata: vannak ugyan viaferrata szakaszai (A-tól D-ig), de ez csak kb 10-20%-a az útnak. A többi nagy része nagyon kitett, nagyon keskeny gerinc, és számtalan biztosítatlan, bár viszonylag könnyű sziklamászó rész (max III-).

Sietve el is indultunk, és hamar rájöttünk, hogy ez bizony kemény lesz. Ugyanis nincs szinte egy darab vízszintes szakasza sem, állandó felmászás-lemászás az egész, liftezés le-föl a tűző napon, meredélyek felett. Egyetlen pihenőhely van a közepe felé, egy bivakbódé, ahol lehetne aludni. Itt megpihentünk, és megállapítottuk, hogy egyáltalán nem vagyunk gyorsabbak a kalauzban megadott időknél.

Nekem ráadásul a vizem is nagyon fogyóban volt, és éreztem, hogy kicsit kezdek kimerülni. Azt megfigyeltem közben, hogy ugyan már lassabban mozgok, de ugyanúgy elég nagy önbizalommal, és figyelemmel közlekedek a sziklamászó részeken is.

Jubileumsgrat egyik könnyebb szakasza

Jubileumsgrat egyik könnyebb szakasza

Ezeket egyébként egyesével csináltunk meg nagyon óvatosan, a másik közben figyelt. Az út kb háromnegyedén, mikor már vagy öt órája jöttünk kb 3-4 km-nyi távot, egyszer megálltunk pihenni, ültem kissé csüggedten a mini csúcson. Azért voltunk csüggedtek, mert hiába látjuk már órák óta Zugspitze épületeit, egyszerűen alig jutunk közelebb. Embert kb 3 órája láttunk utoljára, akik a szembe irányból jöttek, de úgy néz ki, aznap csak mi mentünk a Zugspitze felé. Én már csak azt kívántam, bárcsak végig felfele kellene menni vagy mászni, mert nincs annál rosszabb, minthogy látom magam előtt a célt magasan, de mégis le kell ereszkedni egyszer 10, másszor 20 vagy 50 métert, majd újra föl. Iszonyú szomjas is voltam, mivel a vizem közben elfogyott. Tiszta sós volt a szám belül, nagyon zavart. Hallottam ugyan, hogy valahol jóval lejjebb valami patak csordogál, de ettől még szomjasabb lettem. Szóval ilyen állapotban üldögéltünk ott és Marci egyszer csak megszólal ezekkel a szavakkal:

-        Te, Dani, én bevallom, hogy k.. kivagyok.

Hát, ha nem is örültem, de legalább megnyugtatott, hogy ő, aki jobban bírja, elmondta. Erre én is elmondtam, hogy szerintem kicsit túllőttünk a célon, és én még életemben nem voltam így kimerülve.

Valahol a bivak környékén

Valahol a bivak környékén, a cél látszik a távolban

Miután ezt így megállapítottuk, eldöntöttük, hogy mennünk kell, mert kezdenek valami felhők beúszni, és ha itt bejön a köd és vizes lesz a szikla, ne adj isten kitör a vihar, akkor nagyon nagy bajban leszünk.

Mentünk is tovább lemászás, felmászás, kis vízszintes, majd megint le-föl a pengeéles gerincen. Marci megint előre ment, majd egyik helyen megállt egy letörés előtt:

-        Én már ebben az állapotomban itt nem mászok le, vegyük elő a kötelet.

Én is leültem, kihajoltam a peremre és lenéztem, bambán méregettem a falat, kb 10 méteres letörés a gerincen, magamban azt gondoltam, ez teljesen ugyanolyan, mint az előző 20 db, amin már átjutottunk, de végül azt mondtam, jó. Magamban bosszankodtam kicsit, hogy az időt meg az energiát fecséreljük, levesszük a hátizsákot, kiszedjük, befűzzük a kötelet, meg az ereszkedőeszközöket, leereszkedünk, majd az alján újra elteszünk mindent. Utólag már értékeltem, hogy volt annyi ítélőképessége, hogy ezt így eldöntse.

Ezzel a résszel viszont túljutottunk a nehezén, még egy nehezebb felmászást kellett leküzdeni, majd váratlanul könnyebb lett a terep, sziklák helyett megcsinált út lett. Megállapítottuk, hogy ezt valószínűleg megúsztuk, villám már nem csap belénk, lezuhanni nem fogunk. Én még egy hófoltot is találtam és a számból kiöblítettem a sós ízt, ami nagyon jól esett. Aztán este 7 után, 12 óra túra után bevonszoltuk magunkat a Zugspitzére, ünnepelni nem volt erőnk. A szomjúságom még a kimerültségemet is messze túlhaladta, úgyhogy rövid idő alatt gyorsan legurítottam 1 liter vizet, 2 liter málnaszörpöt, meg egy húslevest, ami nagyot javított a közérzetemen. A csúcson levő házban aludtunk, majd másnap reggel lementünk a lifttel.

Megosztom...Share on FacebookEmail this to someoneShare on Google+

You may also like...