Hova is menjünk – vetődött fel a kérdés egy kedd este, miután elfogyasztottuk Bajkon Úr első borsófőzelékét, melynek csak és kizárólag annyi hibája volt, hogy kevés volt belőle. Dolomitok?! Á, ott már megannyi esetben voltunk. Tátra?! Na ott is, bár relatíve kevesebbet. S nem mintha minden egyes csúcsát és szurdokvölgyét bejártuk volna az Alpok vonulatának, de gondolataink Bulgária felé terelődött. Rendben, akkor legyen a Pirin – én már voltam a Rilában, a Muszala 2925 méteres csúcsán. Gambesz, Mező és Bajkon Úr még nem…
Nap napot, hét hetet követett, és már a Tecsóban is találtuk magunkat, ahol bevásároltunk gazdaságosan. Vacsora után sör, majd egy kis beszélgetés aztán alvás, hogy másnap fittek és vidámak legyünk. S bár korán keltünk, a vidámsággal semmi bajunk nem volt, de a fittségünk hagyott némi kívánni valót, lévén hogy dög meleg volt és egy szúnyog társaságát élveztük egész éjszaka. Na de azért elindultunk.
Szegednél iszonyú finom fokhagymás kenyeret szereztünk, majd Röszkét elkerülve, Tiszaszögnél keltünk át a határon, ahol „gyorsan” átengedtek – igazából unatkoztak a Policeja emberei, így volt egy olyan érzésem, hogy „Na ez jól kezdődik!”. Komótosan átvizsgálták a kocsit.
Úti célunk elsőnek a Rilai hegység egyik kihagyhatatlan gyöngyszeme, a Rilai kolostor, melynek közepén Európa egyik legöregebb ortodox temploma áll. Szerencsére a történelem kegyes volt hozzá, így alapvetően kitűnő állapotban maradt meg, de az elmúlt években tökéletesen helyreállították – mondhatnám vadi új lett. A kolostor életét bemutató múzeumban olyan hatalmas kemencét láttunk, hogy abban akár bicikli körversenyt is rendezhetnének.
Miután kibámultuk magunkat és ettünk helyi mini fánkot (édesen és savanyúan), irány Dobriniste, a kiinduló pontunk. Megjegyzem a szerb határtól az állandó rendőrségi jelenlét miatt, betartottuk a sebességkorlátozásokat – még ha semmi értelmét sem láttuk – melynek kapcsán Mező meg is jegyezte, „Ilyen szabályosan már régen vezettem!”. Dobrinisteben szinte egyből találtunk egy három, azaz három csillagos szállót, melynek ára (reggelivel együtt) fele annyiba került, mint itthon egy középkategóriás kempingben a plac! Ez azért volt fontos, mert az EU tagság ide, EU tagság oda, sok rémhírt hallottunk, hogy itt fél pillanat alatt szétszedik a kocsidat, így mi egy biztonságos helyen akartuk tudni autónkat az 5-6 nap alatt. Kicsit nyögve nyelősen ment a „beszélgetés” a házi nénivel, de csak megértettük egymást – eddig minden tökéletes. Mivel aznap volt a foci EB döntő mérkőzése, lementünk a főtérre és egy sör mellett végignéztük a spanyol győzelmet.
Reggel rendre keltünk, nincs mese, ma sokat kell gyalogolni. Szerencsére jó az idő, sőt, annál is jobb. Utunk egy műúton kezdődött, és amikor ez első lehetőségnél letértünk a zöld jelzésre, már el is tévedtünk, hiszen kb. 200 méter után egy hatalmas legelőre értünk, ami az éppen virágzó ökörfarkkórótól (Verbascum sp.) sárgállott. Kicsit keresgéltük a jelzést, majd megállapítottuk, hogy a Pirinben nem érdemes eltévedni, így leereszkedtünk vissza az útra, miközben átkeltünk egy patakon. Felérve a Goce Delčev síközpontba ettünk egy levest és egy csokit. Majd a kis pihenő után szinte egyöntetűen úgy pakoltunk össze, hogy zsákjaink beférjenek a felvonó ülésébe, hiszen hülyék lennénk, ha nem azzal tennénk meg az út maradék részét (ez is potom pénzbe kerül).
Felérve a Bezbog turistaházhoz egy gyönyörű tavacska terült a szemünk elé. A tó túlsó oldalán letelepedtünk, s a ház büféjében szerzett sört szörcsögve tanakodtunk menjük-e tovább vagy sem, hiszem még csak 14:47 van. Végül a ’maradunk’ nyert, mert ma már sokat „gyalogoltunk”! A közelben pacik legelésztek, akik nem restelkedtek odapofátlankodni, és levakarhatatlanul követelni a simogatást, aminek Bajkon vetett véget egy határozott tapsolással. A sátrakat korán vertünk fel, melynek oka nem a fáradtság, hanem az iszonytató mennyiségű szúnyog volt. Ebből kifolyólag igen korán feküdtünk.
Másnap reggel egy kapató megmászásával indítottunk, majd egy jó másfélórányi gyaloglás után egy gyönyörű kilátással megáldott helyen óriásit reggeliztünk. A táj lenyűgöző, piszkos fehér mészkő tornyok és gerincek a zöld legelők felett, s mindezek alatt égszínkék vagy éppen türkiz-zöld színű tavak. Ilyen helyen a reggeli nem csak evés, maga a paradicsom.
Miután belaktunk, megkerülve a Popovo tavat egy igen izgalmas sziklamászás kezdődött. No nem kell komoly dologra gondolni, de a térképen kinéztünk egy rövidebb utat, melyhez fel kellett mászni egy nyeregbe, melyet egy vízesés mellett felmászva, s a megfelelő ponton keresztezve érhettünk csak el. Majd innen sziklatömbről sziklatömbre ugrálva haladtunk tovább, mígnem a nyereg alatt több variáns volt a felmászásra. Természetesen nekem sikerült olyan utat találnom, ami egy II+ -nak is elment. A nyeregből már láttuk a házat, illetve a Sötét tavat (Tevno ezero), ahol e napi táborhelyünket terveztük. Ettünk egy kis diákcsemegét, pihegtünk, majd leereszkedtünk a síkságra. Ahogy közeledtünk a házhoz túrabotjainkat készenlétbe helyeztük, mivel már messziről hallani lehetetett, majd közelebb érve láttuk a medve nagyságú „kutyust”, aki félelmeink szerint biztos jó házőrző. Beszariak voltunk, hiszen a házinénitől (aki mellesleg egy 20-on éves lány volt) jobban kellett volna tartanunk, mivel megkaptam a magamét, mert bátorkodtam ráülni egy állítólagos asztalra (ami az 50 cm magasságot alig ütötte meg). OK – OK, nem is zavarunk tovább. A tó mellett kicsit továbbmenve egy dombocska mögött sátrat vertünk egyből, aminek ma nem a szúnyog volt az oka, hanem a fáradtság. Kicsit fürödtünk, majd fenséges vacsorát rittyentettünk. Mikor már kellemesen elterülve a polifoamon az élet nagy dolgairól és e nap szépségeiről beszélgettünk, egyszer csak megjelent egy természetőr, aki bulgárul és nagyon dühösen magyarázott valamit, amit mi az első pár pillanatban nem nagyon értettünk, majd amikor elővette a bicskáját és elindult a sátrak felé, kezdtük kapizsgálni, hogy itt nem lehet sátrazni, menjük vissza a házhoz. Szerencsére a cövekeket könnyedén ki tudta „kapni” a földből, így a sátraink megúszták a mészárlást. Kicsit bosszúsan, de kénytelen kelletlen visszamentünk a házhoz, ahol sátrazásra kialakított placcok voltak, amiért fizetnünk kellett. Azt azért megjegyezném, hogy mi is hibásak voltunk, hiszen egy Nemzeti Park területén vagyunk, így gondolhattuk volna, hogy nem lehet csak úgy sátrazni, ahol éppen ránk jön. De az igazság másik oldala, hogy utunk kezdetén semmiféle tábla nem hívta fel figyelmünket e szabály betartatására (csupán a Bezog háznál lévő tó partján – egy mocsaras részen – volt egy tűzrakást tiltó tábla), ergo szabad.
Másnap elkészítettük az eddig cipelt tojásokat (tyúktojásokat!), finom rántottának. Miután összeszedtünk magunkat, az Őr bácsival (igazából máshogy hívtuk…) és lovaival egyszerre indultunk Mozgovitsa hágója felé, de ott elváltak útjaink. Mi találgattuk egy kicsit melyik lehet a Vihren csúcsa, majd mintha lassítva hullámvasutaztunk volna, leee, s föööl haladtunk egy gerincen. Megmásztuk a Prevalski chukárt (2604 m), majd később a Goliam Tipits (2654 m) csúcsát, ahonnan ismételten gyönyörű tengerszemeket láttunk amerre csak szemünk tévedt. Az idő ma már nem volt annyira kegyes hozzánk, hiszen a nyugati völgy felől gyorsan szökött föl a köd, de szerencsékre Bajkon Úr esőűző taktikája bevált: minden egyes nagyobb pihenőnél újabb és újabb esővédő felszerelést öltött magára.
Átkelve a Bashliiska hágón egy erős 230 méteres ereszkedésbe fogtunk. A látvány továbbra is lenyűgöző, pláne amikor két kristály-tiszta tó között kellett elhaladnunk. Közben egyre több emberrel találkozunk, sokuknál kisebb-nagyobb horgászbot van – úgy látszik itt is van pisztráng. Már csak két kanyar jobbra, majd 3 fel és balra és előttünk a Vihren ház.
Mikor a büfében kérdeztük, hol lehet itt a környéken sátrazni, nemleges választ kaptunk, így a házban kényszerültünk aludni, ami alapvetően nagyon olcsó volt, de hát akkor minek cipeljük a sátrunkat. Ügye! Miután lezsíroztuk a szobát – csillebérci úttörőtábor feelinggel – letelepedtünk a teraszon lévő vasszékekre, és ismételten szuper vacsorafőzésbe kezdtünk. Közben hideg sörök is „előkerültek”, majd hirtelen felindulásból helyi – echte bulgarische – tömény után érdeklődtünk. Nagy volt a meglepetés, mert a feles itt 1 deci és csupán 120 forint! Ebből egyenesen következik, hogy vidám hangulatban töltöttük az este további részét, oly annyira, hogy egy kb. 5 éve lejárt zacskós sajtos tésztát is megfőztünk, aminek a színére pontosan nem emlékszem, de biztos nem narancsos barnának kellett volna lennie.
A hágóba érve az idő rosszra fordul, így egyöntetűen úgy döntöttünk, hogy a Banderitsa ház felé vesszük az irányt. Ahogy ereszkedünk le a 4-500 méteres sziklafalak alatt az idő is egyre jobb lesz, s bár fogócskázunk a felhőkkel, itt-ott még a Nap is kisüt. Az erdőbe érve azon vesszük magunkat, hogy igen girbe-gurba és csonkolt fenyők között gyalogunk, aminek oka a lavinaveszélyes terep. Mivel a lavinaveszéllyel most nem érdemes törődni, csodálkozva nézzük és fotózzuk a gigászi fákat. Délután négy óra körül már sörözünk a Banderitsa ház mellett, s közben eszünk egy nagyot. A kedves háziasszonytól megtudjuk, hogy az úton kicsit feljebb van egy ingyenes sátrazási lehetőség. A „lakoma” után átbattyogunk sátrat állítani, s alig, hogy befejezzük, mintha ránkszakadt volna az ég alja, elkezd szakadni az eső. Hát ezt nagyon pontosan kiszámoltuk. Innentől pihegés következik, majd olyan 19:00 körül Bajkonnal főzünk egy milánói makarónit, ami nagy meglepetésemre nagyon finomra sikerült a „gyíkhúsból”. Az eső közben kisebb nagyobb megszakításokkal továbbra is esik. Így a nyugovóra térés nem okoz gondot.
Reggel nem olyan korán kelünk, hiszen a sátrakat meg szeretnénk szárítani. És megtiszteltetésünkre a Nap teljes pompájával süt, így pikk-pakk kiszárad. Reggelizünk egyet, közben a sífutó lányokat gusztáljuk, amint iszonyú sprinteket nyomnak felfelé a kátyús aszfalton. Még iszunk egy kávét a szomszédos büfében, majd elkezdjük a napi túránkat Bansko felé.
Utunk egyre másra újonnan épített sípályákon halad, majd beérve a faluba, mintha egy most épített városba lennénk, amerre csak a szem ellát – több kilométeren keresztül – új, vagy éppen épülő sí apartmant látni. A főtéren Gambesz javaslatára fagyizunk egyet, majd megkeressük a vasútállomást, hiszen még át kell valahogyan jutnunk Dobrinistebe. Kiderül, hogy nemrég ment el a vonat, s a következő csak sokára megy, így én átsétálok a szomszédos buszpályaudvarra, ahol gyorsan kiderül, hogy mindjárt indul a busz. Mikor mind a négyen átrohantunk, mutogattak a főút másik oldalára, hogy onnan indul, csak le kell stoppolni. Így is lett, s 30 perc múlva már a szuper 3 csillagos hotelban fürödtünk, pihentünk. Kellemesen elfáradva, frissen lefürödve egy nagyon ízletes halvacsorát eszünk, majd korán lefekszünk.
Másnap hazafelé vesszük utunk, de Szófiában megállunk még körbenézni. Sokat nem időzünk, mert közben megbeszéljük, hogyha a gázra lépünk, dacolva a sok korlátozással, akár még ma hazaérhetünk, s így marad egy vasárnapunk a pihenésre. Mező megint bebizonyította, hogy egy hős, egyhuzamban levezette az utat, s éjfél előtt már otthon is voltunk, feleségem nagy örömére.
És hogy miért a katicabogarak földje? Hát, ezt mindenki saját maga derítse ki, hiszen Mi biztosan vissza fogunk menni még egyszer legalább.
Koós Sándor
