Ez a túra is úgy indult, hogy Münchenbe kellett mentem a munkám miatt, és Marci, aki régi mászóbarátom, és aki éppen ott dolgozott hosszabb ideig, szólt, hogy kinézett valami jó kis túrát, mégpedig a Watzmann legendás keleti falát. Én pedig emilben rábólintottam, hogy megpróbálhatjuk. Ugyan azt mondom, hogy legendás, de bevallom, előtte még nem hallottam róla, pedig ez a keleti alpok legmagasabb fala, 1800 m magas, kb 840 m-ről indul, és 2712 m-en van a Watzmann déli csúcs. Ez az a fal, ahol a hegymászótörténelem egyik nagy alakja, Herman Buhl egy éjszakai mászást hajtott végre edzésképpen a legendás szóló Nanga Parbat hódítás előtt. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy a „fal” név ellenére ez nem közelíti meg a 90 fokot, átlagban inkább 55 fok, ha jól emlékszem, és az út, amin felmentünk, inkább hegy- mint sziklamászó út, bár a fele szerintem sziklamászás.
Szombaton, esős, ködös időben indultunk Münchenből a 160km-re levő Berchtesgaden, még pontosabban a Königsee parkolója felé. Egy fontos feladatunk volt még, valamilyen kalauzt kellett vennünk, mert csak a leghomályosabb elképzeléseink voltak az útvonalat illetően. Ez egyáltalán nem volt olyan egyszerű, mint aminek képzeltük, talán a késői, októberi időpont miatt, de végül a sokadik sikertelen próbálkozás után, egy elég valószínűtlen helyen, a vasútállomás trafikjában sikerült megvennünk egy zöld füzetecskét, amiben az utak voltak részletezve.
Tudni kell, hogy a fal megmászásának kezdőpontját csak hajóval lehet elérni, mivel a fal egy zárt helyen van, és a kezdőpont ugyan sík, de mindkét oldalon magas sziklafalak zuhannak bele a tóba, így gyalog (szinte) megközelíthetetlen. Át is hajóztunk St Bartholome nevű kikötőbe a többi több száz, főleg nyugdíjas turistával együtt, és ott elvegyültünk a jelenlevők között, közben fürkésztük, hogy ki lehet még rajtunk kívül, aki ilyenre vállalkozik, de egyelőre senkivel sem találkoztunk.
St Bartholome
Úgy lehet ott aludni, hogy van egy kis faház, aminek a kulcsát az étteremben kell elkérni, és kizárólag az aludhat ott, aki másnap a keleti fal megmászására készül, és a kulcsot csak azután adják oda, miután az utolsó hajó az utolsó turistával együtt elment visszafelé. Ez fél hatkor meg is történt és a korábban zsibongó étteremben csak hat bakancsos ember, és hat hátizsák maradt. Tehát ennyien leszünk holnap a falon. Ebből kettő egy testvérpár volt, kb 35-40 év körüliek, nagyon profinak kinéző felszereléssel, a másik pár rajtunk kívül pedig egy hegyivezető és egy fizetett ügyfél. Nagyon hangulatos lett a hely emberek nélkül, és én ki is ültem szürkületet nézni a tópartra egy padra, amíg be nem sötétedett, amikor visszamentem és lefeküdtem aludni.
Kunyhó a Watzmann keleti fal mászóinak
Reggel ötkor arra ébredtem, hogy a hegyi vezetőék elmentek. Ja, neki könnyű, már biztos megjárta ötvenszer, sötétben is könnyen megtalálja az utat. Reggeli kakaó és keksz után mi indultunk legkésőbb, valamivel reggel hét előtt. 600 m-en van a faház, 840 m-re elvileg egy óra alatt el lehetett volna jutni, sejtelmes, félhomályos, ködös erdőben vezetett az út a fal aljáig, de olyan sűrű volt a köd, hogy nem találtuk meg és össze-vissza bolyongtunk egy vízmosásban, mire végül olyan magasra jutottunk, hogy a köd fölé értünk. Ezzel nagyon értékes egy órát veszítettünk, és emiatt kissé idegesek is voltunk. Viszont hirtelen kibukkant a fal a ködből, és én megdöbbentőnek találtam: egy igazi fal, gigantikus méretekkel, ilyenen még sosem másztam.
Watzmann keleti fal, ahogy kibukkan a ködből
El is indultunk, az út eleje nem túl nehéz, túristaútnak ugyan már nem nevezném, de elég egyenletesen, nagyon meredeken emelkedik, veszélyes rész alig van, kezünket egyszer-egyszer kell csak használni, és könnyen megtalálható, nehéz eltévedni. Így nagyon jól lehet haladni, nagyon jól lehet magasságot nyerni. Azt ismét megállapítottam, hogy Marci jobban halad, mint én, mindig mögötte megyek. Nemsokára kiértünk a napra, megtartottuk első pihenőnket, feltöltöttük vizeinket, levettük a felesleges ruhákat, felvettük a sisakot, és bizakodóan tekintettünk az előttünk álló feladatra, mert úgy nézett ki, hogy az időjárással is szerencsénk lesz: egy késő nyári nap október közepén, az idő gyönyörű napos, szél nincs és kellemes meleg van. Visszanézve pedig lenyűgöző látvány tárult elénk: ezt inkább le sem írom, a lenti képen látszik.
Fal aljáról visszanézve, a tó és StBartholome a köd alatt
A lényeg az, hogy a ködből indultunk, és a tó is látszana elvileg, a köd alatt terül el, valahol a napos háromszögnél kezdődik. Úgy tűnt, hogy jól haladunk, megláttuk a két másik hegymászót nem sokkal előttünk és kicsit később utol is értük őket. Sőt, még később ők eltévedtek egy kicsit a falban, vissza kellett mászniuk, így le is előztük őket, és innentől kezdve gyakorlatilag együtt haladtunk. Az első igazán nehezebb rész 1300-1500 m környékén volt, kb III nehézségű sziklamászás, de rövid megbeszélés után arra jutottunk, hogy nem biztosítunk, felmászunk szabadon.
Később már jóval magasabbról visszanézve tekintettünk a völgybe, már a köd is feloszlott a tó fölött, és megláttuk a kezdőpontunkat.
Pihenő, háttérben a tó és a kiindulópont
Aztán egy hosszú, igazán élvezetes, bár fárasztó mászás, ismét kettes-hármas nehézségben következett, de annyi különbséggel, hogy ez egy „kéményben” volt, így az ember sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, nincs az a mélység alatta. A következő pihenőnél, kb az út felén jól elszórakoztam ismét a havasi csókák etetésével, de közben azért kezdtem érezni, hogy fáradok, elvégre már kb 7 órája jövünk felfelé.
Havasi csókák etetése
Haladunk felfelé
A következő cél, amit kitűztem magam elé, az a bivakbódé volt 2370 m-en, 350 m-rel a csúcs alatt, és azt még viszonylag könnyedén el is értük. Már délután kettő volt, mire odaértünk. Sok bivakot láttam már, de ilyen egyszerűt még nem sokat. Olyan volt, amiben fel sem lehet állni, kb 2.5 m hosszú, 1.2 m magas, fémből összeszegecselt doboz egy sziklafal alá rögzítve. Az elhelyezését úgy találták, ki, hogy télen nem esik rá hó, mert az általában lehulló több méter eltemetné és használhatatlan lenne.
Bivak, elég szűkös
Mentünk tovább és én nem szeretem azt a szót használni, hogy holtpont, de a bivak és a csúcs közötti rész (kb 2 óra) volt számomra a holtpont. Árnyékban mentünk, fáradt voltam, hideg volt, itt már rengeteg hófolton át kellett kelni, ami számomra mindig egy stresszes dolog. Nem volt nálunk hágóvas, ami megkönnyítené, mert nem is gondoltuk, hogy kellhet, így a bakancs orrát általában vagy óvatosan a meglevő nyomba kellett helyezni vagy új nyomok esetén nagy erővel be kellett rugdosni a megkeményedett, fagyos (firn) hóba, hogy a lépés elég mély és biztonságos legyen és nagyon figyelni, hogy meg ne csússzak. Közben kézzel is hozzáértem sokszor a hóhoz, így az ujjaim majdnem lefagytak, többször meg kellett állnom melengetni őket. A mászás sem lett egyszerűbb, pedig már azt hittem, hogy a nehezén túl vagyunk, de várakozásommal ellentétben igen nehéz mászórészek voltak még hátra. Az egész túra legnehezebb pontja a csúcs alatt kb 100 m-rel egy teljesen függőleges 5-10 m-es falrész a tátongó mélység felett, de ez is csak egy leheletnyivel volt nehezebb, mint az előzőek. Marci szuper mászó, először ügyesen felmászott biztosítás nélkül, majd megbeszéltük, hogy ez nem könnyű, ezért rövid tanakodás után betettük a kötelet, így én már ezen a rövid szakaszon biztosítva mentem fel. Ez volt az egyetlen rész az egész falon, ahol kötelet használtunk.
Marci a kulcsrészen, kötél nélkül
Ezen túl jött még egy nehezebb sziklamászó rész, majd egyszercsak, ahogy haladok a sziklán felfele, hirtelen a szemembe süt a lemenőben levő nap – elértük a gerincet! Még két perc gyaloglás felfelé és ott álltunk a csúcson. Kézfogás, lerogyás, kaja. 8 órája jövünk a falon, 10 órája indultunk a szállásról. Desszertnek pedig természetesen megetettem a helyi csókákat.
Watzmann déli csús
De még nem vagyunk túl mindenen és sietnünk is kell, mert ugyan fent álltunk a déli csúcson, de előttünk áll még egy hosszú gerinc. A cél az volt, hogy világosban legyünk túl a nehezebb részeken, ehhez át kell kelni a gerincen a középső, főcsúcsra (ami 1 m-rel magasabb, 2713m) aztán tovább az északi csúcsra és csak aztán ereszkedhetünk le. Mindez még kb 200 m mászást jelent. Innentől viszont már jobban vagyok, és a gerincen jobban is lehet haladni, mert ezen már többen járnak és van valami jelzésféleség.
Déli csúcsról még a további kerinc, amin végig kell menni
A középső csúcsról visszanézve gyönyörűen látszott a fal utolsó szakasza, a bivaktól felfelé a déli csúcsig, és így kívülről egész impozánsan néz ki, amit véghezvittünk. A lenti képen berajzoltam nagyjából az útvonalat.
Az útvonal a bivaktól a déli csúcsig
Marci a fő csúcson
Az utolsó csúcson már a hegyek mögött lebukó napban gyönyörködhetünk és itt ismét megállapítottuk, hogy egy dolgot elmondhatunk, mégpedig azt, hogy valószínűleg túléltük, innentől ugyanis szinte már normál gyalogút visz lefelé, csak néhol van nehezebb szakasz, de oda betettek drótkötelet, amibe lehet kapaszkodni.
Lemenő nap
A végére a sötétedéssel vívunk versenyt, amit el is veszítünk, ugyanis az utolsó negyedórában már a fejlámpáink világítják meg a kövek között jelzett utat. 1900 m-ig jutunk le, ahol eldöntjük, hogy megpihenünk a turistaházban és holnap hajnalban megyünk le a kocsihoz.
